Kedvenceink Obama kedvencei közül
2025.12.22 - Balatonica
Barack Obama minden év végén közzéteszi azokat a könyveket, filmeket és zenéket, amelyek az adott évben a legnagyobb hatással voltak rá, egyfajta személyes kulturális térképet adva arról, mi foglalkoztatta, mi inspirálta, mi szórakoztatta. Ezek a listák mára sokak fogódzói a nagy médiazajban: egyszerre tükrözik egy volt elnök ízlését és az aktuális nemzetközi trendeket. Az idei válogatásból most azokat a címeket emeljük ki, amelyek hozzánk legközelebb állnak.
KÖNYVEK
Barack Obama idei listájáról legszívesebben a Paper Girl, a Flashlight és a There Is No Place for Us könyveket szereznénk be, mert mindhárom friss megjelenés nagyon konkrét élethelyzeteken keresztül beszél a bizonytalanságról és a láthatatlan társadalmi repedésekről. Beth Macy a saját virginiai gyerekkorából kiindulva ír az amerikai munkásosztály és különösen a nők beszűkült lehetőségeiről és arról, hogyan öröklődik tovább a kiszolgáltatottság generációról generációra; Susan Choi regénye egy tragikus családi történetbe sűríti az identitás, az összatartozás és az elhallgatott traumák kérdését, finom pszichológiai feszültséggel és rengeteg történelmi adalékkal; Brian Goldstone megrázó könyve pedig atlantai családok sorsán keresztül mutatja meg, hogy a lakhatási válság nem szélsőséges kivétel, hanem egyre több, dolgozó ember mindennapi valósága. Ezek a történetek nem elvont problémákról beszélnek, hanem konkrét életekről, és nem panaszkodni vágynak, hanem a közös cselekvési utakat kutatják.
FILMEK
Obama filmválogatásából a One Battle After Another, a Hamnet és az Orwell: 2+2=5 emelkednek ki számunkra, mert mindhárom más-más eszközzel, mégis ugyanazzal a kérdéssel dolgozik: hogyan formálja az egyént a történelem, a veszteség és a hatalom befolyása. Paul Thomas Anderson remeklése egy intimen politikus film a kiégésről, a zsákutcákról és a morális döntések súlyáról, miközben azt mutatja meg, milyen az, amikor a nagy eszmék mögött elfáradt emberek állnak; Chloé Zhao látnoki regényadaptációja a személyes gyász felől közelít a művészethez, és finoman beszél arról, hogyan születik alkotás egy kimondhatatlan veszteségből, kiváló színészek tolmácsolásában; míg Raoul Peck dokumentumfilmje nyugtalanító pontossággal kapcsolja össze Orwell életét a jelen politikai közbeszéddel, emlékeztetve arra, mennyire törékeny az igazság fogalma. Ezek a filmek nem szórakoztatni akarnak elsősorban, hanem gondolkodásra kényszerítenek és igyekeznek felrázni a kanapéba süppedt tömegeket.
ZENÉK
Elérkeztünk a legkényesebb részhez, mert akárhogyan is nézzük, a zenei ízlésekkel a legkönnyebb vitatkozni. Obama rengeteg új kedvenc dalát osztotta meg a követőivel, amelyekből elég pontosan kirajzolódik, hogy mit tart értékes zenének és mit nem. Ebből a válogatásból különösen szeretjük az Ordinary, a Sexo, Violencia y Llantas, és az I Wish I Could Travel Again szerzeményeket, amelyek három egészen különböző irányból közelítenek lényegében ugyanahhoz az élményhez: a veszteséggel kevert nosztalgiához. Alex Warren letisztult érzelmessége arról szól, hogy a csendes belső folyamatok is lehetnek érvényesek és erősek. Rosalía ezzel szemben nyers és provokatív: egyszerre reflektál hatalomra, testre és popkulturális mintázatokra, miközben nem kér bocsánatot azért, hogy kényelmetlen kérdéseket tesz fel. Stacey Kent felvétele pedig melankolikus visszatekintés, amely a folyamatos mozgáskényszer, az elvesztett szabadság és az idő kérlelhetetlen múlásának komplex tapasztalását sűríti dalba. Az év végi lelassuláshoz és számvetéshez tökéletesen fognak passzolni ezek a hangulatok.
